Ha valamiben, hát ebben verhetetlenek vagyunk,
s bár fortélyainkon Bóval rengeteget dolgoztunk,
tacskópajtásommal benneteket most beavatunk,
mesénkből megtudhatjátok, hogyan kunyerálunk.
Kérem, megkapom! Jelmondatunkat örököltük,
szavait anya loknis hajú kislány korából átvettük,
lényegét magunkra rugalmasan értelmezzük,
az ellenállást általa rendre könnyen legyűrjük.
Sóvárgó tekintetünk a rideg sziklát is meglágyítja,
az ízes falatok megszerzéséhez az utat megnyitja,
a szemünkbe nézőket felelőtlen adakozásra bírja,
étkezéseink sorát plusz alkalmakkal gyarapíthatja.
Mellékes, mily közeli a reggeli, az ebéd, a vacsora,
adott a lehetőség a koldulásra, a nyálcsorgatásra,
hiába került temérdek ínyencség a tányérkánkra,
amint elfogyott, megint gondolhatunk pocakunkra.
Étvágyunkkal alighanem bátran dicsekedhetünk,
a válogatást feledve valójában mindent szeretünk,
legyen az nyers, főtt, párolt, mi jókorákat nyelünk,
akár a régóta koplalók, pontosan úgy viselkedünk.
Míg pitizünk, csüggedtnek, elesettnek látszunk,
afféle igazi profikhoz illő beleéléssel játszunk,
szomorúan pislogunk, lógó orral bandukolunk,
szükség esetén nyűgösen hallatjuk a hangunk.
A páratlan mutatványnak része a halk cincogás,
és vele járhat némi méltatlankodó nyafogás,
amikor ez nem használ, jöhet a sírós vakkantás,
majd utoljára marad a sértődött félrefordulás.
Trükkjeink pompásak, ám rajtuk itthon átlátnak,
elszánt igyekezetünkön fejcsóválva mosolyognak,
lovagommal, Bóval szerencsére mégsem éhezünk,
a dakszlimenüből kunyerálás nélkül jókat ehetünk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
