Szmötyi a szomszédba költözött. Ha nem szólnak, észre sem veszem, ahogy becuccolt. Pedig egy csendes estén érkezett. Nem volt se ováció, se hangzavar, csomagokat cipelő, egymást túlkiabáló emberek. Egyszerűen csak ott volt.
Helyes fiú. Elgondolkodó, kicsit talán félszeg. Valami szomorúság bujkál a szemében. Láttam, mert a bemutatkozáson már túl vagyunk. Tényleg csak a kötelező udvariasság. Egy kurta biccentés, köszönésféle mormogás, és annyi. Hja! ...
Ijesztő volt a sötét napszemüvegében. Az idegen hatalmas autójával leparkolt a kapu előtt, kiszállt, és ellentmondást nem tűrve jött be a lakásba. Leült velem szemben, és a telefonjával levideózott. Úgy éreztem, kifejezetten tetszik neki, hogy tiltakozom, járatom a számat, kiabálok, mégsem tehetek semmit. Az van, amit ő akar. Csak reménykedtem, hogy nem lesz baj.
Rám nevetett, miközben anyával és apával rólam beszélt. Mit és mennyit eszem, engedelmes, ...
Túl vagyunk rajta, tudom, de aznap inkább vele foglalkoztam. Arra gondoltam, fontosabb ez a kis odafigyelés, mint hogy kapkodva leírjam mindazt, ami eszembe jut, és talán nem nehezteltek majd, ha csak kicsit később mesélem el, mi járt a fejemben. Hiszen nektek igazán felesleges magyaráznom, mennyire nehéz utólag jóvátenni, ha mindenféle kifogásokra hivatkozva anyák napján nem anyára koncentrálok.
Anya csak egy van. Apa szokta ezt mondogatni, amikor magába zárkózva, ...
Egycsapásra megváltozott a munkához való viszonyom. Elég volt egyetlen május 1-e, és máris máshogy állok az egészhez. Néhány napja még gyanakodva billentettem volna félre a fejem, ha valaki arról beszél nekem, hogy dolgozzak, netán ünnepeljem a munkát. Mert mit lehet azon ünnepelni? Azt, hogy valamit meg kell csinálni? Ha kell, akkor már régen rossz. Vagy azt, hogy van? Utóbbi valahogy jobban hangzik, de hová is vezetne, ha erre hivatkozva mindenki bulit rendezne. ...
Képzeljétek, sajtótájékoztatón voltam! Teljesen igazin. Voltak kamerák, mikrofonok, meg minden. És ha már, hát bele is ugattam. Igen, szó szerint. Komoly témákról folyt a szó, ment a vetítés, és mindenki feszülten figyelt, amikor megláttam valakit. Mindegy kit, a lényeg, hogy nem tetszett a képe, úgyhogy jó hangosan beszóltam. Utólag is elnézést kérek mindenkitől, akit megzavartam, igazán nem szokásom az ilyesmi, de egyszerűen képtelen voltam megállni. ...
Modell leszek, azt hiszem. Fotómodell. Néhány nappal ezelőtt ez, meg úgy a pályaválasztás általában, eszembe sem jutott, most mégis vonz a gondolat. Tudjátok, csak pózolok a fotós előtt, ahogy kéri. Bezárkózunk a műtermébe, hogy ne zavarjon senki, aztán az utasításait követve, ha kell, állok, ülök, esetleg fekszem. Beöltözöm valami csinibe, és miközben kattog a fényképezőgép, ruhát cserélek, vagy ha azt mondják, hát egyszerűen ledobok mindent. ...
Fogalmam sincs, mit látok benne, mégis napok óta szemezek vele. És ő is velem. Makacsul töröm a fejem, mitől érzem annyira ismerősnek, amikor egészen biztos, hogy korábban futólag sem találkozhattunk. Kizárt, hogy szembejött volna a tóparti sétányon, vagy ugyanoda járnánk vásárolni. Képtelen vagyok megfejteni, mi ez a furcsa érzés, ami a közelében a hatalmába kerít, és csak nagyon halkan merem kimondani, mert szeretném, ha véletlenül se hallaná meg, de azt ...
Anya megszületett. Nem pont ma, igazából néhány évvel ezelőtt. Mindegy, pontosan mennyivel, egyedül az számít, hogy ezen a napon jött a világra, és ennek apropóján most szeretnék neki örömet okozni. Megérdemli, hiszen olyan sokat tesz értem, és közben annyi rosszaságomat elnézi. Kitalálnom csak azt kellett, mit is adhatnék, amit kizárólag tőlem kaphat, és amiről mindig én jutok majd az eszébe. Valami olyat, amire elég, ha ránéz, és máris tudja, minden ...
Békés természetű vagyok. Ha sétálunk az utcán, vagy a tóparton, megbízom minden szembejövőben. Hagyom, hogy odajöjjenek, leszólítsanak, tegyék a szépet. Elfogadom, ha meg akarnak simogatni, és legfeljebb apa mögé bújok, amikor úgy érzem, kezdik túlzásba vinni a barátkozást. Majdnem határtalan empátiám egészen a kapunkig tart. Addig, és nem tovább, mert a kerítésen belül nincs pardon, nincs haverkodás. Otthon én vagyok az úr, hiszen az én házam, az én ...
Egyre inkább otthon érzem magam Aninál. Most, hogy anya nagynénje elutazott Floridába, gyakran megfordulunk a lakásán, és egészen megszoktam már az emeleti kilátást a teraszra nyíló, hatalmas üvegajtóból. A padlófűtést, az ismerős bungit a lépcső alatt, a konyhaszigetet, ami körül olyan jól lehet rohangálni. Míg haza nem jön, enyém a hely, ugrálok az ülőgarnitúrán és szarok a szőnyegre.
Higgyétek el, az utóbbi igazán véletlen volt. Kicsit sem ...
