Utolsó jóslatukra tapintatosan fátylat terített a jótékony feledés, esztendő múltán megint rajtuk a világ szeme. Kíváncsi tekintetek lesik ébredésük hírét, hisz miközben kutyát sem érdekel, hol van már a tavalyi hó, az idei sorsa sokakat foglalkoztat. A kalendáriumot böngészve latolgatják, meddig marad a borzongató hideg, izgatottan várják a szerdát, amikor végre előbújnak barlangjukból az ásítozó medvék, és megmondják, hányat alszunk, mire bekopogtat ...
Emlék csupán a fáradt pihegés, kerek esztendeje, hogy puha vackán elnyúlva Tutu gömbölyödő pocakja édes terhének cipelésétől kimerülten gyűjtögette az erőt a próbatételhez. Álmaiban néha még felsejlik a bensőjében mozgolódók nyüzsgő tolakodása, az ajtóban kukucskáló Pico izgatottsága, ám immár kettejük valamennyi aggodalma a múlté. A csinos tacskó anyuka és az atletikus dakszli apuka hétfőn velünk ünnepelheti gyermekei, köztük pajtásom, Bo első ...
Eltökélten készültem fogadására, hajtottam magam, hogy ha bekopogtat, alaposan kiélvezhessem valamennyi édes pillanatát. Felhőtlen ünneplésétől a földrajzi korlátok sem vették el a kedvem, köszöntése ugyan általában csupán a tengerentúlon szokás, vastagon szedett bejegyzésének mégis könnyen helyet szorítottam kalendáriumom üresen ásítozó januári lapjainak egyikén. Egészen pontosan ezen a main, amikor annyi várakozás után ránk virradt a semmittevés ...
Megbűvölten bámulja, gyönyörködik világra nyíló ablakának csodás képeiben, a kíváncsiságtól hajtva szívesen kicsomagolná fekete keretéből. Kezelésének fortélyait lassan kitanulja, a fotelban heverő távirányítót taposva a messzeségbe látogat, aztán gyermeki ártatlansággal kukkant be a fal és a mesebeli masina hátlapja közti keskeny résbe. A fényben táncoló figurák nyomát itt rendre bottal ütheti, ám fiatal társam, Bo így is lelkes rajongója a zajos ...
Fásult nyugalomba süppedve pihen a világ, az utcán színes konfettit kerget, néma papírtrombitát görget a szél, a fák csupasz ágain károgó varjak tollászkodnak. Idebent rezzenéstelenül őrzi a karácsony hangulatát a feldíszített fenyő, ám az ünnepnek vége, csodája lassan ködbe vész. Zajos hajcihő kíséretében máris elbúcsúzott az óév, szilveszter éjjelén beköszöntött az új esztendő, a küszöbön toporgó szürke hétköznapok érkezéséig annyi van ...
Sercegve hunyorognak a színes viaszgyertyák, békésen szunnyad a kapkodós rohanás, a szőnyegen morzsányi papírfecnik emlékeztetnek a csomagbontogatás csodálatos perceire. Meghitt csend honol, a kályhában lobogó tűz barátságos ropogása elálmosít. Pihen a Jézuska érkezésére vidáman csilingelve figyelmeztető bronz harangocska, laposakat pislogok én is, hortyogó társamhoz, Bóhoz simulva idézem magam elé az ünnepi sürgés-forgás izgalmát, a szenteste örök ...
Dobozkájukban megbújva számlálják az estéket a törékeny üvegdíszek, izgatott csilingelésük az alkony csendjében átszüremlik a kopott kartonfedélen. Méltóságteljes némaságban tervezgeti a fenyő csúcsának maga sem tudja hányadik meghódítását a ködös múlt szépségén merengő vénséges ezüstcsillag, ügyel a nyelvére a régi bronz harangocska. Lassan búcsúzik az aranyvasárnap, közeleg a fenséges karácsony, ám én még latolgatom, milyen ajándékokkal ...
Elillant a varázslat, az apró ünnepi gyertya csúcsán vidáman táncoló lángocskát egyetlen szuszra elfújtam. Izgatottan toporogtam, nagyokat nyeltem, reménytől csillogó tekintettel gusztálgattam a kerek tálcán felszolgált finomságokat. Boldogan fogadtam a fülcibálós köszöntéseket, szemem sarkából vizslattam a rám váró meglepetéseket, ám a szívem mélyén annak örültem igazán, hogy a legcsodásabb ajándékot, szertelen társamat, Bót már korábban megkaptam.
...
Fedeles kancsóban pihen a mézes tejecske, a közelgő mesebeli vendégnek kikészített bögre mellett tányérnyi édes keksz kínálja magát. A kályha ajtajának üvege mögött esti táncuk utolsó fordulóit ropják a vidáman ugráló lángocskák, átforrósodott oldalának keskeny párkányáról vastag zoknik függeszkednek. Csendes a ház, mégis izgalmasnak ígérkezik az éjszaka, hisz noha magamnak nem kértem semmit, talán végre megleshetem az ajándékokkal megrakodva ...
Folyton elszólta magát, ahogy általában, úgy utolsó találkozásunkkor megint Plankának hívott. A nyelvbotláson hamar túllépett, újra és újra a nevembe illesztette a fölösleges mássalhangzót. Kérges tenyerével elfogódottan simogatta a kobakomat, álmélkodott termetem karcsúságán, sajnos, az már véletlenül sem derülhet ki, milyen lett volna az ölében ücsörögni. Bárcsak viccelne, évődne még, ám ezen a földön nem tréfálhat többé, Pista papa örökre ...
